Harangszó a Sajó mentén

Királyi szövetségben – Nepomuki János is besegít?

Balaton partján 1997 augusztusában tizenhat ősi magyar település egyezséget kötött, hogy az országhatároktól függetlenül, egyenlő jogok és esélyek alapján szolgálják a történelmi megbékélést és a kulturális magyar egységet. A Szent Király Szövetség néven jegyzett egyesülethez később öt olyan falu csatlakozott, amelyik okirataival tudja tanúsítani, hogy névadója az államalapító Szent István vagy Szent László király lehetett. Három évvel ezelőtt két szlovákiai magyar község kérte a felvételét a szövetségbe, a Sajó bal partján levő Sajószentkirály és Sajókirályi. A Kárpát-medence településtörténészei egyébként negyvenöt olyan helységről tudnak, amelyik a XII–XIII. századtól kezdve a két szent életű magyar uralkodóról nevezte el magát.
Sajószentkirály katolikus templomában, az oltárképen a lovagkirály, Szent László látható. A Magyarok Nagyasszonya előtt térdepel, így ajánlja az égi királyné oltalmába a magyar koronázási jelvények közül azt, amely elődjének és rokonának a donációjából kimaradt: az országalmát és a kardot. A szokatlan ábrázolás arra a helyi legendára utal, amely a XIII. század óta királyi néven emlegetett települést századokon keresztül éltette. E szerint Szent Lászlónak komoly birtokai voltak e tájon, gyakran és szívesen látogatott udvarházának alapjaira építették a XVIII. században a barokk kastélyt és a templomot. Hogy mi az igazság a hol Zenthkyralként, hol Sanctus Rexként, hol Scenthkyralként jegyzett község ma is lelkesen idézett „eredetmondájából”, már nehéz megmondani. Mindenesetre a falu lakói közül többen is erősen hisznek abban, hogy az idei nyár természeti csapásait – jég- és szélviharait, árvizeit – Szent László segedelme nélkül aligha vészelték volna át.
A Sajószentkirálytól mindössze tíz-egynéhány kilométerre fekvő másik királyi település, a Tornaljával összeépült Sajókirályi lakói is sokat emlegetik mostanában az államalapító ellen lázadó Vazul fiát. Ám az ottaniak szerint a két kis szlovákiai magyar falu oltalmazásába Nepomuki Szent Jánosuk is besegíthetett. A XIV. században élt szent ugyanis nemcsak a megszólástól, de a vízi veszélyektől is megóvja híveit.
Sajószentkirály fő nevezetessége az 1740-es években épült barokk kastély, Sajókirályié a barokk szobor, a királyi parancsra megkínzott, majd vízbe fojtott pap „faragott képe”. A kastélyt az 1980-as, ’90-es évtized fordulóján állították helyre, tiszteletre méltó szakértelemmel és gyakorlatiassággal. A restaurálás óta az önkormányzati hivatal működik az impozáns épület falai közt. Egyik szárnyán pedig a katolikus templom, ahogyan az 1740-es évekbeli rettenetes pestisjárvány után az építtető, Pleitrich János másodalispán elrendelte. Akik a harang hívó szavára betérnek a szent térbe, Szent László mellett köszönthetik a szlovákiai magyarság nemrégiben boldoggá avatott, példás életű „rokonát” is. Salkaházi Sára, aki 1944-ben sorsközösséget vállalt embertelen törvények által üldözött honfitársaival, úgy tűnik, legalább olyan kedves a sajószentkirályiak szívének, mint azok az aranyló glóriával ékített hatalmasok, akiknek inkább csak legendák tanúsítják itteni gyökereit.
A dél-csehországi Nepomukban született szent sajókirályi szobrát – talán mert a Kárpát-medence lakói körében mindig is hatalmas népszerűségnek örvendett – nemigen kellett óvni, restaurálni sem. De a két falu többi történelmi rekvizituma s természeti adománya bizony felelősségtudattal felvértezett szakemberek munkájára vár. A XIX. századból viszonylag épen megmaradt lakóházak és kúriák, az ipari létesítmények, a gyógyforrások mind. A Sajó menti két falu – hol napjainkban főleg az a beszédtéma, milyen előzékenyen viselkedett velük a folyó, hiszen az ő térségükben a nyári nagy esőzések alkalmával sem vadult meg annyira, mint magyarországi kanyarulatainál – olyannak tűnik az alkalmi látogató számára, akár egy filmszakadás. Mintha a belül kibelezett, kívül betongyűrűvel bilincsbe vert úrlak felújítását az előmunkálatok megkezdése után rögvest abba kellett volna hagyni; a száz-százötven éves parasztporták meg – talán mert új tulajdonosaik, bérlőik ügyetlenül próbálták „modernizálni” őket –, mint félkész torzók, riogatják az arra járót. A vagy egy évszázadon át szépen működő szeszfőzde kéményén, melyet építészeti s ipartörténeti nevezetességként is hirdetni lehetne, gólya fészkel; a hol „Tengerszemként”, hol „Melegvízként” emlegetett ásványvízforrás és tó egyetlenegy lepukkadt, szocreálos fürdőtelepet táplál, a karbantartás fogalmának több évtizedes mellőzésével. A bejáratnál kedves öregúr igazítja el az érdeklődőket, voltaképpen egyvalamire kell csak ügyelnie, hogy „médiás” a strand területére a lábát be ne tegye. Nem tudja szegény, hogy a kerítésrácsroncsok mögül minden csúfság szemrevételezhető és hitelesen rögzíthető.
A helybéliek találónak tartják a „filmszakadás” megjelölést, sőt az idejét is tudják – és mondják –, amikor az üzemzavar bekövetkezett. Az euró bevezetésével vált kiszámíthatatlanná s tervezhetetlenné az életük – ezt állítják. Volt, akinek a józan eszét vette el a huzamos időre szóló s minden lehetséges látószögből felmérhető létbizonytalanság, és volt, akinek a tisztességét. A közösségi élet szervezésére és irányítására vállalkozó tisztségviselőket sem kímélte e kór: volt, aki elbujdosott önként vállalt teendői elől, és volt, aki garázdaságba ölte a bánatát.
A 940 lakosú Sajószentkirály népének negyven százaléka munkanélküli. Pedig a rendszerváltás után is együtt maradt a termelőszövetkezetük – főleg az egy hektárnál kisebb földtulajdonnal rendelkezők szövetkeztek egymással –, és aki csak teheti, „családi vállalkozásként” is a földet műveli. A többségében magyarok által lakott településnek van magyar iskolája és óvodája; tizenkét kilométeres körzetből Sajószentkirályra hozzák tanulni a magyar családok általános iskolás korú gyermekeiket. Testi bajaikkal a falujuktól négy kilométerre levő Lénártfalvára járnak, lelki gondjaikat – akár a katolikus, akár a protestáns felekezet hívei – „bejárós papok” kezelik. Kétezer-ötszáz kötetes községi könyvtáruk magyar és szlovák nyelvű állományára úgyszólván senki sem kíváncsi, a lakosság harmincöt százaléka az internetet választja az olvasás helyett. Aszszonykórusuk Gömörben honos dalokkal járja a vidéket, a Duna Televízió mesemondó versenyében Szabó László, a falu szülötte palóc nyelvjárásban előadott népi fabuláiért díjat is kapott.
Sajókirályit – amelynek határát olyan neves történelmi családok birtokolták, mint a Szények, Szontághok, Lóczyk – 1963-ban Tornaljához csatolták. Azóta úgy érzik magukat a sajókirályi városrész lakói, mint az árva gyerekek. Önállósodásukat a jelenlegi törvények nem teszik lehetővé; de nem is a kisvárossal való együttéléssel van gondjuk. Szlovák polgártársaikkal is jól megértik egymást, a cirkuszt – mondják – legtöbbször a hatalom birtokosai rendezik. Magyar tannyelvű iskolájukat Kazinczy Ferencről nevezték el, Kazinczy ugyanis lelkes – talán túlságosan is lelkes – mentora volt az író, költő Szentmiklóssy Alajosnak, a falu szülöttének. (Az európai líra nagy ígéretét látta benne Kazinczy, ezért az idegen nyelvű költészeti gyűjteményekben jelentőségénél jóval nagyobb versanyaggal szerepelhetett a sajókirályi illetőségű bökvers- és mesegyártó.) Nem, nem az önállóság hiánya fáj Sajókirályi magyarjainak, hanem hogy szinte minden szép tervük és hasznos szándékuk mögül kihátrál a városi önkormányzat. Az ezredfordulón magyar mintára alapított teleházukat – „albérletbe” – a településtől harminc kilométerre levő Jósvára kellett költöztetniük, hagyományőrző s turistacsalogató rendezvényeikhez – a nehéz helyzetre való hivatkozással – közpénzből nemigen kapnak támogatást. „Ezen a bánatunkon talán még Nepomuki sem tud segíteni!” – így sóhajtoznak. Augusztus 20-át azonban, Szent István napját immár minden évben a Szent Király Szövetség többi tagjával együtt köszöntik. 2010-ben az erdélyi Székelyszentkirályon.

Lőcsei Gabriella